Állj meg ma reggel egy pillanatra, és mondd ki halkan a saját neved, ahogy Isten mondja ki: szeretettel, nem számonkéréssel. Aztán tedd hozzá lassan: neveden szólítottál, a tiéd vagyok. Ne siess tovább; hagyd, hogy leérjen a szavakon túlra, oda, ahol az üresség szokott lakni.

És napközben, amikor elkap az érzés, hogy senkinek sem hiányoznál (egy meg nem érkezett üzenet, egy hűvös pillantás, egy magányos ebéd fölött), ne kezdd el bizonygatni magadnak, hogy értékes vagy. Csak emlékezz vissza erre az egy mondatra: az Övé vagyok. És ha teheted, add tovább: legyen ma valaki, akinek te mondod ki a nevét szeretettel, mert lehet, hogy épp ő az, aki úgy érzi, senki sem látja.